A park kihaltnak tűnt, csak a lány lépteit verte vissza az aszfalt. Az eső lustán zuhogott, még komorabbá téve az amúgy is sötét gyalogösvényt.

 

A férfi lassan, tisztes távolságból követte a lányt. Még akkor sem tűnt volna fel senkinek a jelenléte, ha lett volna valaki a parkban rajtuk kívül. A lánynak sem tűnt fel, hogy nincs egyedül.

A férfi kicsit megszaporázta a lépteit. Annyira vonzotta az a piros esőkabát, hogy már majdnem a lány után vetette magát. De mi értelme lenne akkor így a hetek óta tartó megfigyelésnek? A sok türelemnek? A meglepetésnek, ami a lányt a nagymamája házában várja?

 

Vett egy mély levegőt, és belépett egy fa takarásába. A lépteit elnyelte a nedves fű.

A lány megtorpant. Mintha érezné, hogy követi valaki. Körbenézett, de nem látta meg a férfit.

 

Továbbhaladt, a lépteit megszaporázta. A férfi is gyorsított a tempón, ahogy fától fáig haladt a sötétben.

Már nem kell sokáig várnia. Csak pár méter, és kiérnek a parkból.

 

A lány idegesen lépkedett. Mintha érezné, hogy nincs egyedül. Ahogy elérte a park kijáratát, a válla megereszkedett, mintha kifújta volna a levegőt. Mintha távozott volna belőle a feszültség. Kiért a fényre. A naiv biztonságba.

 

A férfi egy közeli fának támaszkodott, és várt. Izgalom járta át. Már csak pár lépés.

A lány az út szélén körülnézett, és átszaladt. Elérte az ajtót.

A férfi ellökte magát a fától. Kezdődik.