Azon gondolkodom, hogy vajon mi teszi a mentort mentorrá, és mi ’hatalmazza’ fel az embert arra, hogy terelgetni próbálja mások életét, munkáját.
Vajon mi formál minket azzá, akik vagyunk? Vajon a véletlenek játéka alakítja az életünket, vagy van egy kijelölt út, vannak leckék, amiket meg kell tanulnunk, hogy tovább mehessünk egy következő állomásra?

Nem készültem soha rádiósnak, a ’véletlen’ hozta így.

Régen, amikor néztem a tévében a beszélgetéseket, és körülöttem el voltak ájulva az emberek, hogy mekkora dolog ez, sosem értettem, miért vannak annyira oda attól, hogy valaki valamilyen dobozban beszél. Azt éreztem, hogy én is meg tudnám csinálni, mert szeretek beszélgetni. Nagyon. Szinte mindig, mindenhol, mindenkivel. Aztán huszonéves koromban (énekesnői mivoltomban) egy interjúra mentem a Kossuth Rádióba, és feltették a kérdést, hogy van- e kedvem riporterkedni, mert jól felvágták a nyelvem. Én is feltettem az egyetlen kérdést, ami a válásom után az egészből izgatott: fizetnek- e érte. Mondták, hogy igen. Na, így lettem rádiós.

A rádiózás mellé egyébként szinte azonnal bejött a televíziózás, ifjú koromban a kamera előtt, később szerkesztőként a kamera mögött dolgoztam, dolgozom jelenleg is.

Már egészen kiskoromtól érdekeltek az úgynevezett alternatív gyógymódok, ezért természetgyógyásznak tanultam, alternatív mozgás- és masszázsterapeutaként végeztem. A mai napig kutyulok krémeket, bűvészkedek az illóolajokkal, és a barátok, ismerősök,

kollégák legnagyobb örömére thai masszőrködöm, ha úgy adódik.

Alapból nagyon kíváncsi természet vagyok, szeretek mindent kipróbálni, és főleg szeretek kommunikálni. Az utóbbihoz elengedhetetlennek tartom, hogy jobban megismerjem az emberi lélektant, ezért a mai napig sokat foglalkozom pszichológiával, a különböző technikák elsajátításával. Mivel mindig, mindenben a hatékonyságra törekszem, saját módszereket találtam ki, és ugyanez vonatkozik a kommunikációs technikákra is.

Tanítottam egyénileg, kis- és nagy csoportokat, egyetemen beszédgyakorlatot, különféle kommunikációs tréningeket, rádiós és televíziós szerkesztést. Magánembereknek, cégeknek segítettem a brandépítésben, önmaguk pozícionálásában, szövegírásban.

Az egyik alaptézise az életemnek, bármiről is legyen szó, hogy ‘Az első mindig az ember – minden más csak az után, egymás tiszteletben tartásával, odafigyeléssel, kellő empátiával történhet meg’. Legyen szó akár a média világáról, akár tanításról, ‘varázslóasszonykodásról’ ez az egyik dolog, ami számomra a legfontosabb. Nem feltétlenül a leginkább kifizetődő hozzáállás, de nem biztos, hogy szeretnék másmilyen ember lenni.

Érdekes dolog ez a tanítás, tréning, tanfolyam.

Bennem régebben igen gyakran előkerült az imposztor szindróma, hogy ’mit keresek én itt, hogy jövök én ehhez stb…’ Sok év kellett, mire felismertem, hogy attól, mert az ember mást próbál terelgetni, segíteni akár mentorként, akár pszichomókusként, az nem azt jelenti, hogy neki nincs mit tanulnia, dolgoznia önmagán.
Én például mindig sokat tanulok a tanítványaimtól, mentoráltjaimtól, nem csak szakmai kérdésekben, hanem saját magamról is.

Ez a lényeg nem? Egymás tükrei vagyunk. A kérdés, hogy mit látunk a tükörben. Meg akarjuk-e látni az igazságot, vagy szeretnénk szelíd ködben leélni az életünket. Szerintem mindegyik rendben van.

Aztán persze az sem mindegy, hogy az ember hogyan passzol össze a segítőjével. Mert lehet valaki szakmailag bármilyen penge, ha nincs meg a kémia, akkor egyszerűen nem műkszik a dolog, és kész. De ahhoz, hogy ez kiderüljön meg kell próbálni. Kivéve, ha már az első pillanattól az egyik fél a másik iránt méla undorral nem viseltetik, mert akkor tán nem kéne erőltetni a dolgot. Bár azért hozzá teszem, hogy azt már megtanultam, hogy aki iránt valami mély ellenérzés van bennem, azzal bizony az esetek nagy részében ’dolgom’ van…

Nekem nagy szerencsém volt ilyen szempontból (is) az életemben, csodás mentorokkal, segítőkkel, és egy igazi mesterrel is megáldott a sors.

Hogy számodra milyen egy jó mentor, azt nem tudom.

Az biztos, hogy én nem bírom a ’tutujgatókat’, nekem arra van szükségem, hogy megmondják a tutit. Persze, van, amikor baromi rosszul esik, de az segített, vagy épp rúgott tovább.

Mert ha az ember évekig ugyanazon a vágányon zakatol, akkor könyörgéssel, hogy légyszi, légyszi, gondolt át, hogy…, mi lenne akkor, ha…., meg hasonlók nem biztos, hogy eljut abba a mélységbe, ahol a másik már tényleg meghallja, amit mond neki.

Emlékszem, egyszer az énekmesterem, Sík Olga néni, egy közös órán úgy leteremtett, hogy majd elsüllyedtem, hogy egyáltalán 19 évesen, hogyan merem elénekelni Mária Magdaléna dalát, azt sem tudom még mik azok az érzések, meg modoros voltam, meg több alázat kéne, meg ilyenek. Miután kijutottam az ajtón, lerohantam a Dunához zokogni, és megfogadtam, hogy én bizony soha többé a környékére se megyek. 3 nap múlva becsöngettem a Pozsonyi úti lakásán, ő meg csak annyit mondott, miután szigorú szemmel végig mért, hogy ’na, elég hamar ideértél, nyomás a zongorához’.
Nekem ő volt a jó mentor, más meg nem bírta ki, és elhúzott tőle valaki máshoz.

Én nem tudok ilyen kemény lenni az tuti, de az is tuti, hogy ahogyan a jó pap, a jó mentor is holtig tanul. Én legalábbis biztosan ’nem vagyok kész’, és nincs nálam a bölcsek köve. De van jó pár olyan dolog az eszköztáramban, a múltamban, a tapasztalataimban, amikkel esetleg segíthetek.

Talán ettől jó mentor valaki, hogy sok minden van mögötte, a fejében, a lelkében, és mindet be tudja vetni a másik érdekében… Szerinted?

A cikk szerzője Vas Maya, programunk mentora