Öt évvel ezelőtt kezdtem el leírni az első gondolataimat, akkor még jóval azelőtt, hogy egyáltalán felmerült volna bennem egy könyv gondolata.

Ezek a rövid írások kezdetben a terápiás folyamat részét képezték. Ekkor rajzolódott ki, hogy jól tudok fogalmazni, és az is, hogy a feldolgozásomat segíti, ha érzéseim és gondolataim rövid írásokban is megjelennek. Ezeket az első szövegeket azonban még nem az összegzés és a visszatekintés jellemezte. Sokkal inkább jelen volt bennük az emlékek töredezettsége és a zaklatottság. Ma már azt gondolom, ezek az írások nem lettek volna alkalmasak arra, hogy szélesebb olvasóközönség elé kerüljenek. De talán éppen ezek jelentették az első lépést afelé, hogy egyszer megszülessen egy könyv.

A hozzám közel álló érzések és élmények papírra vetése önmagában nem okozott különösebb megrázkódtatást. Inkább felszabadító volt a lehetőség, hogy végre kiírhatom magamból mindazt, amit addig magamban hordoztam, és megfogalmazhatom azokat az összefüggéseket is, amelyekre a saját tanulmányaim és tapasztalataim során jutottam. Az írás arra is lehetőséget adott, hogy olyan dolgokat mondjak ki, amelyeket egy korábbi terápiás kapcsolatban nem tudtam elmondani. Közben egy fájdalmas felismeréshez is eljutottam: visszatekintve azt láttam, hogy abban a kapcsolatban nem tudtam valóban kliensi szerepben maradni.

Az írás számomra nem folyamatos, mindennapos tevékenységet jelentett.

Vannak időszakok, amikor nem is gondolkodom azon, hogy mit és hogyan lehetne megírni. Ilyenkor inkább élményeket gyűjtök, hagyom, hogy hasson rám a környezetem, a kapcsolataim, egy beszélgetés, egy műalkotás, egy táj vagy egy vers. Aztán eljönnek azok az időszakok, amikor mindez egyszer csak szavakban és mondatokban kezd megjelenni. Volt, hogy éjjel ébredtem fel egy teljes verssel a fejemben. Ilyenkor sokszor inkább felkeltem, és lejegyeztem a képeket, érzéseket, gondolatokat, amelyek előtérbe kerültek.

Az írás során a legnagyobb nehézséget nem maga az emlékezés jelentette, hanem annak megfogalmazása, hogy az egymástól elszakadt emlékképekből miként lehet időben követhető történetet létrehozni. Az írás közben nagyon élesen szembesültem azzal, ahogyan az emlékezet az eseményekről tárolt, széttöredezett képeket egymástól függetlenül hívhatja elő. Ezeknek az emlékeknek a rendezésében sok segítséget kaptam a Könyvmentorok munkatársaitól.

A könyv megszületésének első jelentős fordulópontja az volt, amikor a kéziratomat elküldtem a szerkesztőségnek azzal, hogy ez már a végleges kézirat.

Ettől kezdve egy új folyamat indult. Érdekes volt megtapasztalni a könyv megszületéséhez vezető különböző munkafázisokat, a szöveg szerkesztését, a fejezetek rendezését, majd később a tördelést és a borító megszületését. Különös élmény volt, amikor a korábban széttöredezett emlékképekből lassan egymás után rendezett történet kezdett kirajzolódni. Az első igazán megható pillanatom az volt, amikor megkaptam azt a munkaanyagot, amely már csak az én jóváhagyásomra várt ahhoz, hogy a nyomda felé továbbindulhasson. Akkor éreztem meg először igazán, hogy a kéziratból könyv lesz.

A közös munka során azt is megtapasztaltam, mennyire másképp lehet működni egy partneri helyzetben.

Egy nagyon személyes alkotói folyamatban fontos volt számomra, hogy másokat is beengedjek, miközben a saját hangom és döntéseim megmaradnak.
Megtanultam, hogy egy alkotás nem azonos az alkotójával: jelentős részt adok magamból, mégsem vagyok azonos vele, és mások más nézőpontból láthatják és értékelhetik.

Ahogy a könyv lassan kilépett a kézirat világából, a landing oldal készítése során egyre inkább láthatóvá vált az a vizuális és kommunikációs tér is, amelyben majd az olvasókhoz eljut. Vanda munkájában azt értékeltem, hogy az észrevételeimet nyitottan fogadta, és a közös gondolkodás során gondosan átvezette a szükséges változtatásokat.

Ha a tapasztalataimat egy szóval kellene összefoglalnom, a biztonságot emelném ki. A megtartó keretekre és a nyitott, partneri kommunikációra építve tudtam megtenni a következő lépéseket.

A könyv mostanra lassan elkészül. Örömöt és megkönnyebbülést érzek. Olyan, mintha egy nagyon nehéz terhet tettem volna le magamról.
Ezzel együtt megjelent bennem a segítés vágya is. Hiszek abban, hogy annak, amit megélünk és megtapasztalunk, felelőssége van: számít, hogyan bánunk ezekkel a tapasztalatokkal, és hogyan adjuk tovább azt, amit megtanultunk belőlük.

A mentális egészségről való együttgondolkodás napjainkban egyre fontosabbá válik, és a terápiás segítségkérésről is egyre nyíltabban beszélünk. Éppen ezért fontosnak érzem, hogy szó essen a segítő kapcsolatok lehetőségeiről és határairól is, és ebben a párbeszédben a kliens hangja is jelen legyen.

Ahogy végigmentem a könyv megszületésének különböző fázisain, egyre inkább azt éreztem, hogy ajtók nyílnak előttem.

Amikor sérülten nem találtam segítséget, úgy éltem meg, mintha ajtók záródtak volna be előttem. Aztán lassan megtapasztaltam, hogy a változás nem egyszerre történik. Lépésről lépésre lehet haladni, és talán így lehet eljutni ahhoz a bizonyos belső szobához is, amelyet mindannyian szeretnénk kialakítani magunkban: egy olyan helyhez, ahol otthon lehetünk önmagunkban.

Azt szeretném, ha amikor az olvasó az utolsó szóhoz ér, egy pillanatra megállna, mielőtt becsukja a könyvet és visszatér a mindennapjaihoz.

Nem szeretném, ha útmutatóként vagy valamiféle tanulságként tekintene erre a történetre. Inkább azt remélem, hogy bátorságot adhat a segítségkéréshez, és amikor valaki elindul egy számára fontos folyamatban, képes lesz meglátni a következő lehetőséget, akár azt is, hogy milyen jogai és felelősségei vannak benne.
Talán csak annyi történik, hogy valakiben elindul egy gondolat vagy egy kérdés, amely miatt egyszer felveszi a telefont, vagy megír egy e-mailt, és segítséget kér. Ha ez megtörténik, már továbbgyűrűzött valami abból, amit ez a könyv adni szeretne. És nekem ennyi éppen elég. Büszkeséggel tölt el, hogy nemcsak felépültem, hanem ennek a folyamatnak egy részét meg is tudom mutatni. És talán még fontosabb számomra, hogy egy olyan hang is megszólalhat, amely ritkábban hallatszik: a kliens hangja.

Szerző: Rea Szelin, A lélek tökrében című könyv szerzője.